Hagyományok vonzásában

Köszöntő beszéd a Budapest Gazdasági Egyetem Lámfalussy Sándor Szakkollégiumának névadó ünnepségén

Budapest, 2016. február 19.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Abból az alkalomból gyűltünk össze, hogy a Pénzügyi és Számviteli Kar életében évek óta meghatározó szerepet betöltő szakkollégiumot fennállásának új szakaszába bocsássuk. Az önállósulás, az egyetlen karhoz való kizárólagos kötődés mindenképpen új életszakaszt jelez, amelyet a névválasztás tovább hangsúlyoz, hiszen ezzel a szakkollégium vezetői egy nemzetközi hírű markáns közgazdász szellemi örökébe kívánnak lépni.

Amikor erre az köszöntésre készültem, számot kellett vetnem azokkal a lehetőségekkel, amelyek e fontos eseményen a szónok előtt állnak. Egyértelmű, hogy valamilyen módon magyarázatot kell adnom arra, hogy melyek azok a Lámfalussy szakmai pályájában és az életútjában rejlő sajátosságok, amelyek egy újjá szerveződő szakkollégium szempontjából méltók a követésre. E sajátosságok közül meggyőződésem szerint az utóbbiak, vagyis az életútjában rejlő apróbb mozzanatok a fontosabbak. Engedjék meg azonban, ha ez alkalomból nem egy szakmai életrajz részleteivel fogom untatni Önöket, hanem kísérletet teszek néhány olyan intellektuális mozzanat kiemelésére, amelyek az ifjú generáció felnevelése szempontjából figyelmet érdemelnek – hiszen egy szakkollégium elsősorban, sőt kizárólag róluk, Önökről, hallgatóinkról szól. E néhány percben tehát alig fogok szót ejteni arról, amit Lámfalussy a közgazdász tett, s ehelyett azokra a tartalmakra igyekszem összpontosítani, amelyeket élete szellemi példaként elénk állít. A szónok persze egy efféle kísérletben óhatatlanul is előtérbe kénytelen állni, hiszen az, hogy mit is tart említésre és kiemelésre méltónak, elsősorban tőle, személyiségétől és az általa vallott tudományos elvektől függ. Éppen ezért kérem Önöket, hogy e köszöntést semmiképpen se tekintsék egy hivatalos szakmai-tudományos életrajz vázlatának, hanem sokkal inkább megfontolandó tanácsok laza gyűjteményének, amelyekkel van szerencsém útjukra bocsátani Önöket, Tisztelt Hallgatók, és Önökön keresztül szakkollégiumunkat is. Jómagam szeretném, ha e tanácsok a szakkollégium működésének is vezérlő elveivé válnának, bár ez az ambícióm talán túlzott szerénytelenségre vall. Engedjék meg tehát, Hölgyeim és Uraim, ha e jeles alkalomból elsősorban a legfiatalabb nemzedék jelen lévő tagjaihoz intézem szavaim.

Lámfalussy Sándorban elsősorban a nemzetközi hírnévre és tekintélyre szert tett magyar közgazdászt kell látni és tisztelni. Kevesekről mondhatjuk ezt el. Csak Bródy András, Kornai János és a szintén vállaltan magyar gyökerekkel rendelkező, egészen a Nobel-díjig jutó Milton Friedman neve említhető itt. A szintén világhírű közgazdász hírében álló Soros György nevét, szakmai karrierjének igen eltérő súlypontjai miatt, ez alkalomból talán jobb, ha nem említem. Friedman sorsa ebben a tekintetben meglehetősen visszásnak tekinthető, hiszen hosszú idő telt el, amíg az anyaország is hajlandó volt elismerni őt a magyar származású Nobel-díjasok között. Friedman egy ukrajnai zsidó család gyermekeként Brooklynban született, s csak remélni tudom, hogy nem ez az egyszerű és az egyén által befolyásolhatatlan tény játszott szerepet a hosszas vonakodásban. A tudomány egyetemes és nem ismer faji vagy nemi különbségeket, s csak a teljesítmény számít. Bárhogy is, Friedman a mai napig egyike a közgazdaságtudományt leginkább megosztó és legvitatottabb közgazdászoknak, s munkásságának számbavétele továbbra sem fejeződött be vagy hozott megnyugtató és végleges válaszokat. Tételeinek értelmezése és értékelése ma is önálló elméleti-módszertani és gazdaságpolitikai-gazdaságtörténeti kutatási programokat jelent. Kornai az egyensúlytalansági közgazdaságtan területén kifejtett munkái révén már a 70-es években szintén bekapcsolódott a tengerentúlon zajló nagy, az igazi vitákba, s bár elméleti irányultságát tekintve arra az útra lépett, amely nem vihette őt a legmagasabb csúcsokra, ez semmit nem von le tudományos teljesítményéből. Sőt, benne olyan közgazdászt tisztelhetünk, aki soha nem engedett személyes meggyőződéséből és mindvégig hű maradt a főáramú elmélet színvonalas és számtalan elismerést kiérdemlő kritikájához.

Lámfalussy Sándor csakis velük említhető egyszerre. Az euró atyjaként kifejtett gazdaságpolitikai tevékenysége, vagy Oxfordban és Leuven-ben, illetve a Yale University falai között elméleti kutatásokkal töltött évei valóban a legnagyobbak közé emelik. Nem akarok különbséget tenni elméleti közgazdászi és gyakorlati gazdaságpolitikusi tevékenysége között. Életpályájának egyik legnagyobb tanulsága éppen ez, vagyis a megkérdőjelezhetetlen és szilárd elméleti alap, amelyre építve bölcs és nagyhatású gazdaságpolitikussá válhatott. Kérem Önöket, hogy ezt sose felejtsék: a gyakorlati sikerek magasságába mindig csakis szilárd elméleti alapokról lehet elrugaszkodni. Soha ne higgyenek egy királyi út létezésében. A tudáshoz nem vezet rövidebb vagy könnyebb út. S abban sem, hogy létezik gyakorlati tudás elméleti megalapozás nélkül. A mi szakmánkban erre nem nyílik mód, hacsak valaki nem elégszik meg azzal, hogy mechanikusan végezhető tevékenység gépies és intellektuálisan lepusztító ismételgetésével, vagyis holmi szellemi betanított munkásként élje le életét. Őszintén hiszem és remélem, hogy Önök, akik a Lámfalussy Szakkollégium képzeletbeli falai között és nagyon is valóságos óvó szárnyai alatt kívánják elindítani szakmai előmenetelüket, nem így gondolják.

Ha már itt tartunk, érdemes és időszerű számot vetni azzal, hogy mik azok a szakmai elvek, amelyeket Lámfalussy, s nem kevésbé a többi itt említett közgazdász élete és pályája követendő példaként elénk állítanak. A kiemelkedő tudományos, elméleti és gyakorlati teljesítmények mindig a hagyományok felrúgásából születnek. Nem tudok ennél fontosabb tanulságot Önök elé tárni arról, ahogyan a tudományos világ működik. Ez az elv, ennek az elvnek az alkotó követése azonban sokkal nagyobb körültekintést és bölcsességet követel Önöktől, mint amit most gondolnak, s kérem, higgyék el nekem, az elv helyes alkalmazásán múlik az, hogy Önök egy korábbi tudományos teljesítmény szolgai ismétlőivé, egy eleven hagyomány ellen hőzöngve és ostobán lázongó, üresfejű és tudatlan ál-forradalmárrá, vagy, ideális esetben, egy hagyományt markáns módon félresöprő újítóvá válnak. Kérem, hogy amikor a szakmai életüket megkezdik, hiszen csak az első lépések megtételében tudjuk Önöket segíteni, mindig tartsák észben ezt a hármas lehetőséget, s azt, hogy a harmadik utat milyen, látszólag finom különbségek választják el a többitől.

E különbségek azonban drámaiak, ha jobban megvizsgáljuk őket. A különbség lényegét a tudás és a tudás alkotó felhasználásának képessége jelenti. Ha bátorkodhatok tanácsokat adni Önöknek, az új, a felnövekvő nemzedék tagjainak, akkor az egyik ez: olvassanak. Olvassanak éjjel és nappal. Olvassanak válogatás nélkül és olvassanak a saját specifikus érdeklődésüket követve. Minden tudás legjava a könyvekben van. Tanáraik nevében biztosan ígérhetem: e törekvésükben fáradhatatlanul fogjuk segíteni Önöket. Új mindig csak a régi talaján sarjadhat, hiszen bármit lerombolni csakis akkor lehet, ha pontosan tudjuk, mi az, amivel szembe akarunk és szembe kell helyezkednünk, ha hűek akarunk maradni a valóság megismerésének évezredeket és egyéneket átívelő céljához. Nem akarom áltatni Önöket: akár tudományos, akár magas szintű szakmai életet álmodtak maguknak, e tanulási folyamat sosem fog véget érni. Az intellektuális hanyatlás első jele, ha valaki megszűnik tanulni. A tanulás, az olvasás és a kérdezés jelenti nemcsak a felhasználandó ismeretek megszerzésének a módját, de így juthatunk el a problémák felismeréséhez is. Aki nem kérdez, aki beéri annyival, amennyije most van, annak számára a világ problémamentessé és egyszerűvé válik. A világot érdektelen részletek halmazaként kezdi látni, s nem veszi észre, hogy a nyugodt és leegyszerűsített felszín mögött izgalmas rejtélyek húzódnak, amelyek megoldásának közelébe nem juthat el, hiszen még csak fel sem ismeri őket. Nem akarok Önök elé rózsaszín álmokat festeni: a tudás megszerzése embert próbáló feladat. Az elégedett ember boldog: ő azt hiszi, végérvényes és megnyugtató tudással rendelkezik, ez azonban éppen tudatlanságából származik. Önöktől azt kérem, hogy mindig büszkék legyenek, de soha ne elégedettek – s kívánom azt is, hogy érjenek el olyan szakmai sikereket, amelyekre méltán lehetnek majd büszkék. Aki a folyamatos kérdezés és tanulás útját választja, annak fel kell készülnie arra, hogy az összecsipegetett tudásmorzsák mindig újabb és újabb kérdések megválaszolására fogják majd sarkallni, s ez olykor komoly intellektuális feszültséggel jár. Tudománytörténeti közhely, hogy Albert Einstein csaknem beleőrült a relativitáselmélet kidolgozása által gerjesztett évtizedes szellemi nyomásba és feszültségbe. Az új keresése tehát néha agyon is nyomhat minket, hiszen a több éves kutatás felé egy olyan halvány sejtelem indít minket, amelyről később kiderülhet, hogy tévedés volt vagy szellemileg belerokkanunk az út bejárásába. Nincs biztos receptem arra, hogy ilyenkor mit kell tenni: kövessék az ösztöneiket és a bölcsességüket és ne féljenek a szellemi fájdalomtól. Csak az lehet igazán a miénk, amiért verejtéket és szellemi fáradságot nem kímélve valóban megküzdünk. A megértés néha kínzó fejfájással és szellemi tipródással, sietve telefonokba pötyögött, vagy papír-zsebkendők és szalvéták csücskeire firkált gondolatok későbbi kibogozgatásával jár. Ám talán a mások által ostobaságnak és elhibázottnak vélt elgondolások kérlelhetetlen követése vezeti majd Önöket a forradalmi utakra – de talán mindez csak időpocsékolásnak fog tűnni később, a végelszámolásnál.

Kérem Önöket, hogy a szemükben a lázadás sose váljon öncéllá. Lázadni nem a lázadásért kell, s nem is mondjuk azért, mert a lázadókra többen emlékeznek. Ez nem így van. Még a legnagyobb újítók között is szép számmal vannak olyanok, akikre a feledés fátyla borul, s csak azok emlékeznek rájuk, akik intellektuális értelemben a vállaikra álltak, hogy onnan még messzebb lássanak. A lázadás, a fennálló intellektuális rend tagadása nagyfokú körültekintést és nagyon biztos tudást követel. Ebben segítik Önöket a könyvek, támogatják Önöket tanáraik, ám egy ponton túl önállóvá kell válniuk. Bármilyen furcsa, azt kérem és várom Önöktől, s szeretném, ha erre Önök közül minél többen válnának képessé és hajlandóvá, hogy szálljanak szembe velünk – velünk, akik ebben a pillanatban még tekintélyek vagyunk az Önök számára. Tanuljanak tőlünk és a könyvekből, de mindezt annak érdekében, hogy a minden értelmiségitől elvárható kritikai szellem kifejlődjön Önökben. Keressék a hibákat mások gondolataiban, de, s ez a legfontosabb, még inkább a saját elképzeléseikben. Fogadják el a tanításokat, ahol ezt szükségesnek látják, de merjenek leszámolni azokkal az ideákkal, amelyek helyességében Önök nem hisznek. Ezt azonban ne önmagukért, ne hiúságból, hanem a tudásteremtés egyetemes céljának érdekében tegyék. A tudás olyan magasztos cél, amelynek mi magunk csak eszközei vagyunk. Lázadni tehát csak akkor kell és szabad, ha saját gondolataink legmélyebb meggyőződésünk szerint is kiállják majd a cáfoló viszont-támadások rohamát. Ez nem könnyű, s kivárni sem az a megfelelő pillanatot. Mégis lázadásra, megalapozott és megfontolt lázadásra szólítom fel Önöket, hiszen, bármilyen furcsa is ez, nekünk, tanáraiknak is ezzel segítenek a legtöbbet. Aki elhatározza, hogy életét azzal tölti, hogy valamilyen mondanivalót megfogalmazzon, állnia kell a sarat, s valójában alig várjuk, hogy a lázadó ifjúsággal szemben is megmutathassuk intellektuális erőnket. Talán nem tudják, de Önök azok, akiket először ismertetünk meg egy-egy új elgondolásunkkal, olyan új eredményekkel, amelyek akár több évnyi kutatás és formálódás után Önök előtt öltenek első ízben bizonytalan alakot. Az Önök kérdései világítanak rá a hibákra, s az Önök elé tárandó tömör összegzések azok, amelyek számunkra kiemelik koncepcióink fogyatékosságait. Több hálával tartozunk Önöknek, mint gondolnák. De a vita… az egy mérkőzés, amiben bármelyik fél veszíthet, s amibe, azt kérem, csakis akkor bocsátkozzanak, ha tudásuk és véleményük kellően megalapozott ahhoz, hogy vállalják a harcot. Ám ha készen állnak, ne késlekedjenek!

Amikor harcról beszélek, ezt a szó legszorosabb értelmében értem. A legnagyobbak épp attól válnak a legnagyobbakká, hogy ezeket a csatákat vállalják, sőt, sok esetben kezdeményezik is – s mi is készséggel fogjuk vállalni Önökkel szemben, amint felkészülnek a megmérettetésre. Nagyon valószínű, hogy első vitapartnereik mi magunk leszünk. Tudásunkra és intellektuális teljesítményünkre Önök is, mi is, csak akkor lehetünk büszkék és csak akkor hagyatkozhatunk rá, ha a csatákból nem kerülünk ki vesztesen. Persze ezek a csaták sok esetben nem nyerhetők meg, hiszen a humán tudományokban nem rendelkezünk a természettudományok szigorával. A közgazdaságtan nem fizika, ambíciói ellenére sem vált azzá. Igaz, tudunk mérni és vannak modelljeink is, a társadalmi-gazdasági valóság történései azonban mindig értelmezésre szorulnak. A közgazdaságtan interpretatív tudomány, s így az értelmező tudós hitei és személyes meggyőződései töltik be a végső pillérek szerepét. Hogy egy elmélet helyes-e vagy sem, hogy megbukott-e vagy sem, rettentő komplex és egyértelműen ritkán eldönthető kérdés. Ezért fordul elő tudományunkban igen gyakran az, hogy az elképzelések összecsapásából senki sem kerül ki győztesen. A teljes és elsöprő győzelem ritkán szerezhető meg, s ha ennek öröme és dicsősége egyszer megadatik Önöknek, kérem, hogy jól jegyezzék meg a napját. E csatákhoz tehát bölcsesség kívántatik Önöktől és tőlünk ugyanúgy, mint majdani vitapartnereiktől.

Miután a tudományunk csúcsaira jutott közgazdászok pályáját idézzük itt fel, kötelességemnek érzem, hogy a tudományos vita szabályaira is emlékeztessem Önöket. Ha egyszer veszik a fáradságot és beleolvasnak legnagyobbjaink vitáiba, tudományunk könyvének legragyogóbb lapjait fogják majd lapozgatni. Ezekben a vitákban, szellemi értelemben, valóban csontok törtek. A nem az ezeken a szövegeken szocializálódott olvasónak sokszor a személyeskedésig lealacsonyodó perpatvaroknak tűnhetnek ezek, de, higgyék el nekem, csak azok gondolhatják ezt, akik maguk szellemileg nem elég erősek és nem bíznak a maguk elgondolásaikban kellő mértékben ahhoz, hogy nyílt és szókimondó vitákba bocsátkozzanak. Ők azok, akik a vitákat gőggel akarják elintézni, s nem értik, ha vitapartnerük szenvedélytől hajtva áll velük szemben. Ők a legnehezebb vitapartnerek, a legkellemetlenebb tudományos ellenfelek, hiszen a szenvedélyes hit megnyilvánulásában személyeskedést látnak, s ezen a felszínen fennakadva a valódi tartalom szintjére el sem jutnak. Soha ne hagyják, hogy szenvedélyes hitüket nevetség vagy éppen rosszallás tárgyává tegyék. Ha rendelkeznek majd ilyennel, e hitük töltse el Önöket büszkeséggel. Éppen ezt a hitet, a mélységes mély meggyőződést szeretném példaként Önök elé állítani. A viták, a megmérettetések során ez ad nekünk erőt: az a hit, amelyet a saját gondolataink helyességébe vetünk. Itt elegendő talán, ha minden idők talán legnagyobb vitatkozóját, Luther Mártont ajánlom a figyelmükbe. Legyen az ő módszere az Önöké és mindannyiunké. A legvégsőkig higgyenek abban, aminek helyességéről meg vannak győződve. Luther a haláltól sem riadt vissza, ha hitéről volt szó, ami számára nem csak vallásos, hanem a Szentírás körültekintő elemzéséből fakadó megalapozott tudományos vélemény is volt egyben. Egymástól és mindenki mástól minden alkalommal követeljék meg tehát a tudományos vita szabályainak betartását. Elő fog fordulni, hogy ha leírnak egy mondatot, jön valaki, aki azt áthúzza. Lehet, hogy igaza lesz. De ha így is van, mindig, valóban mindig követeljék meg tőle a magyarázatot, a számadást: intellektuális ellenfelünknek tételesen meg kell tudnia indokolni, miért helytelen a nézet, amiben mi hiszünk. Egy egyszerű és nagyképű „csak” ehhez biztosan nem elegendő. S ha másra, ha többre nem képes…? Nos, akkor méltán ülhetünk felette győzelmi ünnepet, hiszen méltatlanná vált a tudományos viták évezredes hagyományaihoz. Sem a mi gondolatunk helytelenségét, sem a maga által képviselt elképzelés helyességét nem volt képes megvédeni.

Ideje, hogy lezárásként összegezzük, miért is beszélhetünk Lámfalussy és a többi, magyar gyökerekkel rendelkező közgazdász-óriás kapcsán hagyományok vonzásáról, s talán mélyebben is érthetővé válik mindaz, amit ebben a néhány percben itt összehordtam. Ahhoz, hogy valaki magyarként világhírnévre tegyen szert (talán csak a mi szakmánkban, talán máshol is), ki kell szakadnia a minket béklyóként kötő hagyományokból. Ezek a hagyományok, amelyek jórészt egy több évtizedes intellektuális bezárkózás és ideológiai kényszer termékei, s amelyekbe itthon mindannyian beleszületünk, alapvetően torzítják közgazdasági gondolkodásunkat. Ezek a hagyományok többet jelentenek egyszerű hagyománynál, s hatásuk is erősebb azokénál. Talán ez az, amiről mi magyarok Ady révén magyar ugarként szoktunk beszélni. Ehhez képest a nyugati közgazdasági gondolkodás, s talán leginkább az amerikai eredmények a sokszínűség és a haladás világának tűnnek. Nagyon, sajnos túl kevesen járnak köztünk olyanok, akik évtizedek óta közvetlenül a főáramú közgazdasági gondolkodás ütőerén tartják a kezüket, s körültekintő és alapos tudással rendelkeznek a nagy vitákról és konfliktusokról. Rájuk kell elsősorban figyelnünk. Minden magyar közgazdász, aki a fennálló hagyományokkal szembeni lázadásra készül, e sokszínűség és intellektuális gazdagság befolyása, vonzása alá kerül. Ma este mindvégig erről beszéltem. Erre az útra szeretném ez alkalomból bocsátani Önöket, s bár nem tudhatjuk, ki milyen messzire jut majd, a végső célt, kérem, sose felejtsék el. A korlátozottsággal és korlátoltsággal szemben mindig a magasabb rendűt, az elbizonytalanítóval szemben mindig a támogatót keressék. Azt kérem Önöktől és azt kívánom Önöknek, hogy nőjenek fel szellemileg ahhoz a célhoz és feladathoz, amelyet saját hagyományaink kritikai vizsgálata igényel. Igen, ez azt is jelentheti, hogy elveszítjük a biztos talajt a lábunk alól, de ettől sose riadjanak vissza. A szellemi bizonytalanság vállalásának jutalma egy megalapozottabb és jobban körülsáncolt vélemény, szellemi–tudományos–szakmai álláspont lehet, amelytől méltán várhatjuk, hogy a megrekedt hagyományok helyébe lép majd.

Búcsúzásként egyetlen dolgot szeretnék kiemelni. A mindent tagadás állapota, az egyetemes kételkedés veszélyes fegyver, könnyen önmagunk ellen fordulhat. Kell egy biztos pont, ami fölötte áll minden bizonytalanságnak. Egy tekintély. Egy nagy öreg, akiről biztosan tudjuk, hogy mindent tud, amit tudni érdemes, s aki újra és újra bebizonyítja, hogy már számtalanszor végigjárta azokat az utakat, amelyekre mi még csak most készülünk. Akinek a szavát és nagyságát sem emberileg, sem szakmailag nem kérdőjelezzük meg, aki számunkra az axiomatikus igazságot képviseli. Keressenek egy mestert és hallgassanak az ő szavára. Ez megóvja majd Önöket a csalódástól és felkészíti Önöket a nagy ütközetekre.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s